Emlékeztek azokra az időkre, amikor az üzemanyag takarékosság nem számított? Amikor egy műszerfal nem csak egy nagyra nőtt táblagépből állt? Amikor egy autó belseje majdnem tágasabb volt, mint némelyik lakás? A Buick Riviera emlékszik.

Volt valamikor az autóiparnak egy aranykora, amikor a stílus és az extravagáns megjelenés mindennél előbbre való volt. Amikor nem az volt a kérdés, hogy miért, hanem hogy miért ne. Miért ne legyünk bátrak a formatervvel? Miért ne lehetne akkora egy autó motorházteteje, mint egy franciaágy? A Buick Rivierát és annak 7,5 literes motorját megpillantva rögtön megtaláljuk a választ a fenti kérdésekre.

Hosszú motorháztető, cápás orr.

Az 1971-es modellfrissítésre a Buick Riviera látványos változásokon esett át, és a hajótatos kialakítású farával rögvest megszabta az irányt a ’70-es évek amerikai autóiparának, mégha eleinte nehezen is fogadta el a publikum. Rizikós volt ugyan, de a Buick mérnökei vettek egy mély levegőt és a ’71-es Rivierát hosszabbá, illetve nehezebbé tették az előző generációnál. A hátsóablakhoz vélhetően a ’63-as Corvette Stingray szolgálhatott inspirációként, illetve az egyszerre domború és szögletes kialakítás látványos kontraszt volt az akkori Cadillac Eldoradóhoz és Oldsmobile Tornadóhoz képest.

Mai szemmel nézve a Buick Riviera nem nagy. Hanem hatalmas! Kis túlzással még el is nevetgéltem azon, hogy a motorháztető majdnem önmagában hosszabb, mint az első autóm (Skoda Fabia) összességében véve.

Viccet félretéve, a Riviera tényleg egy hatalmas autó, viszont a domború idomai miatt mégis kecsesnek tűnik. A kialakítása egy kétajtós, keménytetős kupé, amely a General Motors „E-body” néven ismert platformjára épült, valamint orrmotoros, hátsókerékhajtású kialakítást kapott. Korához hűen króm díszítésekben sem szenved hiányt, ráadásul kifejezetten jól is áll neki.

Az középső orrész éles szögben nyúlik előre, ami ad egy hasonló cápás beütést, mint ami a nem sokkal később megjelenő BMW modelleknél is jelen van.

A Riviera oldalai áramvonalasak és hátrafelé haladva kiszélesednek. Amikor pedig minden ablak le van eresztve, a B-oszlop is eltűnik, amely egyszerre kedvez az esztétikának és a légáramlásnak. A harmadik generációs Riviera 5,6 méter hosszú, 2 méter széles és 1,37 méter magas. Súlya 1926 kg.

Farrésze széles és hajótatos kialakítású. A szokatlan formájú hátsóablakkal kiegészítve ikonikus megjelenést nyújt, illetve egyszerre találja meg a sportosság, az elegancia és a futurisztikusság közös metszetét, ami még a mai napig is csak keveseknek sikerült.

Amerikai mércék szerint a harmadik generációs Rivierát nem sorolják az izomautók közé, még ha elsőre annak is tűnik. Az alulméretezett lengéscsillapítók és a súlyos farrész miatt az autó hajlamos volt hamar elveszíteni a stabilitását az élesebb kanyaroknál. Ettől függetlenül a Riviera kiváló megtestesítője volt az ún. szárazföldi jachtoknak, vagyis remek választás volt azok számára, akik hajókhoz méltó kényelemben szerettek volna lágyan ringatózni egy hosszú autóút során. Aki pedig hasonló méretekben szeretett volna egy kis sportosságot, annak ott volt a Buick GSX.

A kicsinek egyáltalán nem nevezhető motorháztető alatt egy 7,5 literes V8-as motor szörnyeteg bújik meg, amelyhez egy háromsebességes, TH400-as típusú automataváltó csatlakozik. Az alapmodell 255, az erősebb Gran Sport kiadás pedig 265 lóerős teljesítményre képes. A 0-ról 100-ra történő gyorsítás mindkét modellnél 8,5-9 másodperc körül van, ami elmarad a némileg sportosabb előző generációtól, de egy a ’70-es évek elejéről származó, majdnem két tonnás autótól nem számít botrányosan rossznak. Átlagfogyasztása pedig 100 kilométeren 24,5 liter.

Ami a belsőt illeti, két szóval lehetne összefoglalni: igazi Detroit. Az ülések inkább fotelek, amelyek a legfinomabb bőrrel vannak bevonva. A belső tér minden szegletéből sugárzik az amerikai dekadencia, ahol a mértéktartás még csak hírből sem volt ismert.

A műszerfal mindkét oldalra ívesen hajlított és középen befelé csúcsosodik. Pilótafülkékhez hasonlóan a műszeregység a sofőr felé fordul, míg az anyósülés felé egy hajlított kialakítású kesztyűtartó néz, valamint a műszerfal formájából adódóan a lábtér is bőséges. A gombok és kapcsolók ergonomikusan vannak elhelyezve, könnyedén elérhető minden. A háromküllős kormánykerék az autó többi részéhez hasonlóan szintén méretes darab. Kupé mivolta ellenére a Riviera belsejének hátsó szekciója is lenyűgözően tágas, főleg európai mércével. Három közepes termetű ember kényelmesen elférne benne.

A Riviera a mozivásznon is szerepelt már. Egyik leghíresebb felbukkanása során Jason Statham száguldott vele végig Los Angeles utcáin és egy bevásárlóközponton a 2006-os Crank című filmben. A mai hollywoodi szokásokhoz híven természetesen összetörték az autót. A legtöbb modern filmben sajnos tucatjával zúzzák rommá a klasszikus autókat, pedig jó lenne minél többet megőrizni belőlük az utókornak.

Az akkori amerikai autókhoz híven itt is minden elektromos.

Az újonnan bemutatott Riviera eladási mutatói nem hozták az elvárt számokat, ezért 1973-ban végeztek némi finomhangolást az autó hajótatos farán, a ’74-es modellfrissítésre pedig már egy látványosan konzervatívabb formatervet mutattak be.

'74-es Riviera, újratervezett farrésszel.

Mostanra azonban már bebizonyosodott, hogy a harmadik generációs Riviera egy későn érő típus volt, és ami akkoriban merész húzásnak tűnt, az mára egy ikonikus műalkotás lett. A ’71-es Riviera egy mára már letűnt kor jeles képviselője. Egy olyan koré, ahol az üzemanyag takarékosság még csak kósza gondolat sem volt, a formatervezők pedig merték vállalni a rizikót. Közel 50 évvel később a Riviera egy gyűjteménybe illő műremekké nőtte ki magát, és igazi megtestesítője a klasszikus amerikai autóipar fénykorának. Még a technikai elavultság ellenére is van benne valami, ami a legtöbb modern autóból hiányzik: a lélek.