Büntetőfékezés, villogás, önbíráskodás, kivagyiság. A jelenség nem új, azonban mégis azt tapasztalom, hogy az utóbbi években nemhogy fejlődött volna, hanem inkább tovább romlott a közlekedési morálunk.
15 éve van jogosítványom és vezetek napi rendszerességgel városban és autópályán is egyaránt. Nyilván, mint minden, ez is relatív. Akinek 40-50 évre nyúlik vissza a jogosítványa, kevésnek, aki viszont még csak most ismerkedik a vezetéssel, soknak tarthatja ezt a 15 évet. Egy dolog viszont biztos: ennyi idő elegendő volt ahhoz, hogy lássam, mi folyik az utakon.
Biciklisáv Miami Beach-en
Egy ideális világban a közlekedés össznépi játék, ahol mindenki kellő felelősséggel tesz azért, hogy a többi résztvevő is épségben célba érjen. Mindenki számára evidensek az olyan alapelvek, mint például a látni, látszani és a többi résztvevő számára kiszámíthatónak lenni. Az autósok figyelnek a gyalogosokra, a gyalogosok pedig nem lépnek le takarásból az autó elé, miközben zajszűrős fejhallgatón keresztül szól a fülükbe a muzsika. A rolleresek, biciklisek és robogósok tisztában vannak a piros lámpa és a stoptábla jelentésével, illetve azzal is, hogy amennyiben egy egyirányú utca menetirányával ellentétesen haladva vesznek be egy kanyart teljes sebességgel, nem lesz kellemes, amikor a sarkon váratlanul szembetalálkoznak egy másfél tonnás, mozgó fémdarabbal.
A közlekedési balesetek témája nem újkeletű
Renitens közlekedők és balesetek mindig is voltak, vannak és lesznek. A legkorábbi dokumentált közúti balesetek egészen az 1890-es évekig nyúlnak vissza, tehát a téma nem újdonság. Arra viszont kifejezetten emlékszem, hogy a 20-25 évvel ezelőtti gyerekkoromban vagy akár 15 éve, amikor vezetni kezdtem, még nagy jó indulattal is úgy, ahogy, de legalább valamennyire megvolt az illúziója a fent taglalt ideális világ apró morzsáinak. Ezzel szemben a mai értelemben vett közlekedési morál (vagy inkább annak hiánya) egyre inkább kezd a Mad Max filmek és a régi GTA játékok bizarr szerelemgyerekére emlékeztetni, ahol a szabályok és a józan ész helyett bárhol, bárhonnan, bármikor jöhet bármi, Te pedig védd ki. Ha tudod.
Íme néhány random példa a közelmúltból:
- Előzés a körforgalom haladási irányával ellentétesen
A zöld nyíl jelzi az én irányomat, a piros pedig másik autóét
Budakeszi irányából tartottam Tinnye felé, egy Perbál nevű kis község előtt nem sokkal behajtottam egy körforgalomba. 50 körüli tempóval érkeztem, a körforgalom előtt 200 méterrel még lakott terület volt. Szokásos rutindolog, körforgalom előtt lelassít, szétnéz, szabad a pálya, mehetünk. Nem volt sem előttem, sem pedig mögöttem senki. Akkor még. A tetszőleges kijárat előtt index, majd kihajtás. Nevetséges ezt ilyen részletességgel leírni, mert annyira evidensnek gondolnál az ember. De sajnos nem mindenkinek az. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a körforgalomban elhúz mellettem valami balról, örült tempóval. A szemből érkezőknek fenntartott oldalon kihajtott, a körforgalom utáni záróvonalon keresztülhasítva bevágott elém, aztán száguldott tovább. Nem, nem volt rajta sem sziréna, sem pedig más megkülönböztető jelzés. Ez csak egy hétköznapi családi egyterű volt, ami nagyon sietett.
- Egy kézjel többet mond ezer szónál és a Világ minden táján megértik
A zöld nyíl jelzi az én irányomat, a kék a felfestett biciklisávot, a piros pedig a két bringás útvonalát
Az Üllői útról kanyarodok az Ecseri útra. Egy darabig együtt fut a jobbra kanyarodó és a biciklisáv, utóbbi a lámpa előtt néhány méterrel felvezet a járdára, majd onnan a gyalogátkelővel fut tovább párhuzamosan. Indexelek jobbra, a lámpa zöldre vált, lassan megközelítem a zebrát, közben látom a tükörben, hogy jön mögöttem egy pár biciklivel, a jobb oldalamon. Átengedem a gyalogosokat a zebrán, váltó egyesbe rak, előtte még hátrapillantok a bringásokra, mert nagyon sokuk előszeretettel szokott az autókkal párhuzamosan kanyarodni, szűk helyen, szigorúan a holttérben. Látom, hogy már nincsenek ott, elindulok. Észreveszem, hogy most már balról jönnek, az autósoknak fenntartott kanyarodósávban bevágnak elém, satufék. Az ablakon keresztül megkérdeztem őket, hogy ez most mi volt. A pár férfitagja nem reagált, a hölgy viszont széles vigyorral visszanézett és úrinői kecsességgel felmutatta a középsőujját, majd vígan kerekeztek tovább mindketten az Ecseri úti naplementében, ezúttal ismét a biciklisávban.
- „Nehogy begyere elém, b***d m*g!!!”
A zöld nyíl jelzi az én irányomat, a kék a felfestett biciklisávot, a piros pedig a szabálytalan bringás útvonalát
Ugyanúgy az Üllőiről kanyarodnék az Ecserire. Balról elhaladok egy fiatalember mellett, aki épp a kerékpársávban megy. Mivel jobbra szeretnék fordulni, kénytelen vagyok átsorolni kanyarodósávba, amelyik egy szakaszon együtt fut a kerékpársávval. Kirakom jobbra az indexet, közben figyelek a bringásra a tükörben. Nagyjából három autónyi távolság lehetett köztünk, így szépen elkezdek átsorolni a külsőbe, ahogyan azt a terelővonal is engedi. Egyszer csak hallom, amint a mögöttem haladó bringás torkaszakadtából üvölti a fenti szavakat, majd a kerékpársávot a záróvonalon keresztül elhagyva áttért a baloldalán lévő egyenesen haladó sávba. Megálltam a pirosnál, majd premier plánból néztem végig, amint emberünk a piros jelzés ellenére az autósoknak fenntartott sávból vágtat át a keresztirányból érkező autók között szlalomozva Budapest egyik legforgalmasabb csomópontján. Felért egy kaszkadőrmutatvánnyal.
- A belvárosi dzsungelben sosem lehetsz elég magabiztos
Az e-rollerek térhódítása látványosan megváltoztatta a városi közlekedést
Aki sokat jár Budapest belvárosában, az talán tudja, hogy a testi épségünk érdekében az épületekből kilépve ajánlott szétnézni, mert előszeretettel hasítanak a járdákon a rollerek, biciklik, robogók és az egykerekűek. Azt is tudja, hogy hiába zöld a zebránál a gyalogoslámpa, mindig fokozott óvatossággal szabad csak lelépni az úttestre, mert bármelyik pillanatban jöhet egy 70 év körüli néni egy Prius-szal, akit nem különösebben zavar, hogy meg kellene állnia. Az igazán rutinos az egyirányú utcákba is abban a tudatban kanyarodik be, hogy a sarkon nagy eséllyel találhatja magát szemben egy az ellenkező irányból érkező biciklissel, aki olyan tempóval kanyarodik, hogy akár a Tour de France-on is indulhatna. Sok évnyi belvárosi dzsungelezés és a fenti tapasztalatok árnyékában már kellően rutinosnak gondoltam magamat mind autósként, mind pedig gyalogosként. Mekkorát tévedtem.
A zöld nyilak jelzi a gyalogosok irányát, a kékek az út haladási irányát, a piros pedig a szabálytalanul érkező rolleresek útvonalát
Helyszínünk a Nagykörút. Gyalogosként állok a járdán a zebránál, várom, hogy váltson a lámpa. Vált. Balra nézek, minden autó megállt, nem jön sem a Prius-os néni, sem pedig olyan bringás/ rolleres/ robogós, aki a rá is vonatkozó piroslámpát kint felejtett karácsonyi dísznek gondolja. Minden klappol, gyalogostársaimmal együtt lelépek az úttestre, de még abban a pillanatban lépünk, akarom mondani, ugrunk is vissza a járdára. Jobbról, azaz menetiránnyal szemben érkezik nagy sebességgel egy hatfős társaság három rolleren, akik a középsőujjaik felmutatásával reagálták le azt, amikor néhány gyalogostársammal hangot adtunk a szituáció abszurditásának. Ahogyan azt már említettem, bárhol, bárhonnan, bármikor bármi jöhet.
- 10 másodperc miatt az autók közé
Napi szinten látok embereket a kocsik közé ugrani, csak hogy elérjék a villamost, ami átlagosan hárompercenként közlekedik
Ismét a Nagykörút mentén sétálok a járdán. Egyszer csak azt látom, hogy az előttem sétáló gyalogos hirtelen futni kezd. Mint kiderült, a villamost szerette volna elérni, ez sikerült is neki. De mindezt úgy, hogy a piroson átszaladva egy szabályosan érkező autó elé vágtatott ki, akinek satufékeznie kellett, úgyhogy pár centin múlt a dolog. A körúti forgatagban néha egymást érik a villamosok, most sem volt ez másként. Nagyjából 10 másodperc múlva már állt is be a megállóba a következő villamos.
- Ha a természet azt akarná, hogy az ember repüljön, szárnyakat adott volna neki
A zöld nyíl jelzi az én irányomat, a piros pedig másik autóét
Indexelés nélküli hirtelen sávváltás, néha egyszerre akár két-három sávon keresztül is. Klasszikus eset, napi rendszerességgel látok ilyet. A legemlékezetesebb mégis az volt, amikor a Népligeti felüljárón párhuzamosan haladtunk egymás mellett egy taxis hölggyel. Ő volt a belső sávban, én pedig a külsőben, a szalagkorlát mellett. A hölgy valamiért úgy gondolta, hogy neki ott és akkor kell sávot váltania, ezért hirtelen felém rántotta a kormányt. Ha akkor nem taposok a fékre, nem csak zománcot cserélünk, hanem konkrétan lelökött volna a hídról. Egy klasszikus leszorításos sávváltás történt. Ismétlem: egy HÍDON! Alapvetően nem vagyok ideges típus, de itt még én is vettem egy mély lélegzetet, elszámoltam tízig, majd megemlékeztem a hölgy édesanyjáról.
- Indokolatlan villogás a belső sávban
Pont így ment előttem egy ugyanilyen Prius 70-nel az M7-es autópályán
Mikor azt látom, hogy valaki a Budapest-Balatonfüred távolságot az M7-es autópálya belső sávjában szándékozik megtenni 70-nel (konkrét példa), és rajta kívül nincs is másik autó a horizonton, én is szoktam jelzésértékűen villantani egyet, amikor közelítek felé a belsőben. A legviccesebb ilyenkor az szokott lenni, amikor az illető lehúzódik jobbra, én elhaladok mellette a belsőben, majd a jobbra tartás elvét követve kisorolok a külsőbe, ő pedig visszamegy az belsőbe. Viszont itt most a másik végletről van szó.
Itt aztán villoghatsz... Ezen a péntek délelőttön másfél óra alatt értem fel Gödöllőről Budapestre
Az M0-áson gyakori jelenség, amikor egy tucat teherautó halad a külső sávban összefüggő konvojt alkotva, szépen tartva a 3,5 tonna felett előírt 80 körüli tempót. Az autók ilyenkor általában a gyorsabb haladás érdekében a belsőben mennek, majd ahogy a lehetőségeik engedik, szépen visszasorolnak a külsőbe, hiszen az M0-ás legtöbb szakaszán rájuk a 110-es limit vonatkozik. Hétköznapi csúcsidőben nyilván a belsőben is lassabb a haladás. Autósként ilyenkor akár percekbe is telhet, mire az ember talál a külsőben egy lyukat, ahová ki tud sorolni.
Ezt a fajta sofőrt gondolom nem kell bemutatnom
Mégis mindig akad egy versenyző, aki jön mögötted és folyamatosan villog, mert siet. Csak hogy én is sietnék. Nem azért nem megyek gyorsabban, mert mazsola vagyok. Nekem is ott van a lábam alatt a gázpedál és nem félek használni (szabályos keretek között, természetesen). Csak nem tudom. A horizontomon lévő harminc autó utasai is szívesebben lennének máshol. A külsőben összefüggő sorban haladó teherautósoknak szintén lenne jobb dolguk. Biztosíthatlak róla, hogy az első adandó alkalommal át fogok sorolni a külsőbe, de amint látod, előttem is halad egy autó, az előtt még egy autó, előtte pedig több másik. A baloldalamon szalagkorlát, a jobbomon pedig a konvojt alkotó negyven tonnások. Repülni pedig nem tudok. Úgyhogy kérlek, lazíts.
Fehér zászlóval közelítek!
Ez mindössze néhány példa volt a nap mint nap tapasztalt anomáliákból. Nem célom beleállni a bringásokba, a rolleresekbe vagy bárki másba, mert ideális esetben mindenki meg tudná találni a helyét a közlekedésben, láttam is erre már példát. A bajom sokkal inkább a közlekedési kultúra toxikusságával van, ami tapasztalataim szerint évről évre rosszabb, ezt pedig legfőképpen azok katalizálják igazán, akik az egészet lerendezik annyival, hogy akinek nem bírják az idegei, az ne üljön autóba.
Ezt vajon hogy sikerült összehozni?
Mindig is voltak kirívó esetek, illetve jelen volt az a kultúrkör, ahol elfogadott norma volt a vesével, csillaggal vagy négy karikával letolni az útról a kispolgárt, mert attól majd megtanulja, hogy „ki a főnök” (ugyanez az embertípus teszi le a 20+ éves német prémiumot a járdára közvetlenül az edzőterem bejárata elé, hiába van előtte a 60 autóra kapacitált üresen kongó parkoló), de összességében nézve sokkal agresszívebbnek és énközpontúbbnak látom a közlekedést, mint 8-10 éve vagy korábban. Olyan valószerűtlen dolgok történnek, amikre józan keretek között nem is lehetne és nem is kellene számítani. Amikor pedig a piroshoz érve megkérdezi az ember a delikvenst, hogy mégis milyen megfontolásból vágott át bármiféle előrejelzés nélkül négy sávon, ezzel fékezésre kényszerítve többeket, jellemzően szitokszavak gyűjteményét és egy feltartott középsőujjat kap válaszul.
Ronneby, Dél-Svédország, alig 12 ezren lakják... Mégis sikerült normálisan kitáblázni, leaszfaltozni és közlekedni is tudnak
Pedig lehet ezt másképp is. Tudom, mert láttam és tapasztaltam. Amikor Svédországban vezettem, érdekesmódon mindenki figyelt a másikra, izmozásnak vagy kamikaze-mutatványoknak nyoma sem volt. Mindegyik közlekedő tisztában volt a ténnyel, hogy nem csak ő van egyedül az úton és aktívan gyakorolt egy olyan dolgot, amit mi is átvehetnénk: ez pedig az empátia. A bringás nem vágott be a 18 tonnás busz elé, az autós pedig átengedte a gyalogost, aki cserébe nem olyan tempóval sétált át az úton, mint akit helyben meg lehetne műteni, ugyanis eljutott az agyáig a tény, hogy hat autó áll a zebra előtt és mindenki rá vár. Az ott töltött két hét már eleve egy 180 kilométeres kocsiúttal indult a reptérről, ezt pedig további utak követték a különböző városokban, illetve azok között. Érdekes módon egyetlen dudaszót sem hallottam.
Damaszkuszi körforgalom, 2000. szeptembere
Régen sok nyarat töltöttem a Közel-Keleten. Ott teljesen hétköznapi, hogy egy kétsávos úton öt autó megy párhuzamosan. Persze hivatalosan náluk is létezik valamilyen kötelezően ajánlott KRESZ, de a gyakorlatban senkinek nincsen klasszikus értelemben vett elsőbbsége, mindenki odafurakodik be, ahová befér. A legérdekesebb az egészben mégis az volt, hogy a látszólagos káoszban paradox módon egyfajta működő "rendszer" alakult ki, ahol senki nem adja meg az elsőbbséget senkinek, mégis mindenki figyel és vigyáz a másikra. Nyilván kisebb koccanások előfordultak, természetes dolog volt látni a horzsolt lökhárítókat és sárvédőket. Olyat viszont sosem láttunk, hogy valaki felcsavarodott volna egy fára, mert 50-es tábla alatt 180-nal ment és közben magával vitt három másik emberéletet, akiknek csupán annyi volt a vétkük, hogy rosszkor voltak rossz helyen. Kaotikus volt a közlekedés, de nem agresszív. És pont az utóbbi az, ami nálunk sajnos nagyon dívik.
Régóta firtatom már annak a kérdését, hogy a világ felgyorsulásával széles tömegek veszítik el a kapcsolatot a realitással, ezt pedig még jobban alátámasztja az is, hogy nagyon sokaknál nem csak a józan ész leghalványabb formája hiányzik, hanem már az alapvető túlélési ösztön is. Gyalogosként sötétben kilépni az útra takarásból fekete kabátban és fejhallgatóval? Autósként 50-es tábla alatt 100-zal rúgni neki lakott területen, majd a záróvonalon át hosszú dudaszó kíséretében leszorítva kielőzni a többi mazsolát? 70-es tábla alatt 30-cal menni, miközben üres az út, de pont akkor kell megírni azt az SMS-t? Ledudálni a tanulóvezetőt, aki épp akkor lát életében először autót közelről? Rollerrel 30-cal szlalomozni a járdán közlekedő gyalogosok között? Bringával a pirosjelzés ellenére keresztülvágni hat sávon, ahol 1,5-2 tonnás fémtárgyak gurulnak feléd nagy sebességgel? A leálló-vagy buszsávban döngetni, amíg a többiek araszolnak? Miért és mikor lett ez A normális?
Szemléletváltásra van szükség, de sürgősen. Régi meggyőződésem, hogy már egészen fiatalkorban el kell kezdeni oktatni a KRESZ-t és tudatosságra nevelni. Gyakorlati oldalról kellene megismertetni a közlekedés viszontagságait, de nem elriasztó, hanem okító jelleggel. Az alapoktól kezdve kellene elültetni a fejekben azt, hogy a közlekedés egy össztársadalmi dolog, ahol az a legfontosabb, hogy mindenki épségben célba érjen. Sajnos olyan korban élünk, ahol a józan gondolkodás helyett az ostobaság van jobban jutalmazva, de idővel talán lecserélődne a széles körben domináns magatartás és a „rúgjad neki főnök” mentalitás, illetve a folyamatos mazsolázás helyett a felelősségteljes viselkedés válna követendő példává. Idővel talán kiszorítaná magából a társadalom az agresszív, következmények nélküli, mindenkin átgázoló viselkedésnormákat.
Én is vétettem már hibát. Tévesztettem már el sávot, néztem már el kanyart, a szokásos dolgok. Ha összefutnánk az utakon, tudd, hogy figyelek rád. Nem fogok bevágni eléd, sőt, ha látom, hogy senki más nem akar beengedni, majd én beengedlek. Ha át akarok menni az úttesten, nem fogok lelépni eléd, ha pedig átengedsz, köszönetem jeléül inteni fogok Neked a kezemmel, és a fagyimmal/ telefonommal/ beszélgetőpartneremmel való elfoglaltság helyett szedni fogom a lábaimat, mert tudom, hogy rövid a lámpa és várod, hogy átérjek. Megígérem Neked, hogy bringával nem fogok kihajtani eléd, mert tisztában vagyok a féktávolság fogalmával, és azt is tudom, hogyha összeütközünk, Te megúszod egy törött fényszóróval, nekem viszont a csontom törhet. Ha elektromos rollerrel látsz, nem fogok melletted 40-nel elsüvíteni a járdán, mert tudom, hogy ha csak két centit is oldalra mozdulsz, hogy kikerüld az előtted lévő kutyapiszkot, a testi épségünk múlhat rajta. Ha pedig azt látod, hogy vétek egy őszinte hibát, a tévedésemet elismerve fogok inteni Neked a kezemmel vagy villogni kettőt az elakadásjelzővel, ezzel azt üzenve, hogy „benéztem, bocs, további jó utat Neked!”.
