Az 1971-ben bemutatott kilencedik generációs Cadillac Eldorado minden tekintetben nagyobbra nőtt a kicsinek még így sem nevezhető elődjéhez képest, és tökéletesen rámutat arra, hogy napjainkra hogyan siklott félre a luxusautó fogalmának értelmezése.

Mit is értünk valójában luxus alatt? Minél nagyobb képernyőt a műszerfalon? Minél több elektronikát? Minél több lóerőt? Esetleg elsőosztályú kényelmet és anyaghasználatot? Az 1971 és ’78 között gyárott Cadillac Eldorado az utóbbi szempont szerint testesíti meg a luxus fogalmát, és autórajongóként azt kívánom, bárcsak sosem tértünk volna le erről az útról. Az egykoron nagy nevű Cadillac az utóbbi 15-20 éves felhozatalát elnézve már csak árnyéka egykori önmagának és az Escalade óta nem is tudott igazán átütő sikert elérni egyetlen modelljével sem. Úgy 4-5 éve az elektromos vonalon próbálja magát újrapozícionálni a márka, viszont a jövőbe lépni csak úgy lehet, ha tisztában vagyunk a múlttal. A ’71-ben bemutatott Eldorado pedig megtestesíti mindazt az esszenciát, amit a Cadillac mára elvesztett.

A kilencedik generációs Eldorado észbontó méretarányokkal rendelkezik. Kupé létére 5,6 méteres hosszával és 3,2 méteres tengelytávjával bátran vetekszik a mai Escalade-del. A súlyelosztása sem éppen hétköznapi, ugyanis az Eldorado 8.2 literes (’76-tól csak 7 literes) motorral és elsőkerék meghajtással érkezett, ami azt jelenti, hogy a teljes erőátviteli folyamat az autó első egyharmadában meg végbe, ami ekkora méretű autónál lenyűgöző mérnöki munka. Mellesleg akkoriban ez volt a legnagyobb motor, ami valaha személyautóba került, illetve 1966 óta ez volt az első Eldorado, amely kabrió kivitelben is rendelhető volt.

Az Eldorado megjelenése alapvetően konzervatív, de a jó értelemben. Látszik, hogy a formatervezői gárda másokkal ellentétben nem törekedett arra, hogy bármilyen szokatlan megoldással kísérletezzen, de pont ez a visszafogottság adja meg az Eldorado méltóságteljes eleganciáját. Az autó legjellegzetesebb része a hosszú motorháztető, amelyen büszkén feszít a Cadillac híres orrdísze. A krómban gazdag hűtőmaszk és a vaskos lökhárító markáns megjelenést adnak, a hosszúkás irányjelzők és kerek ikerfényszórók pedig rendkívül úri benyomást keltenek.

A félig letakart hátsó kerekek tagadhatatlanul klasszikus megjelenést adnak és remekül érzékeltetik, hogy az autó kétajtós kialakítása ellenére mégsem egy izomautóval van dolgunk, hanem sokkal inkább a luxuskategória egyik jeles képviselője tisztel meg minket jelenlétével.

Erre a korszakra már jó ideje kimentek a divatból az uszonyos farú autók, de az Eldorado habár diszkréten, de megpróbálta valamelyest idézni ezt a stílust. A farrész alapvetően szögletes és visszafogott, azonban a hátsó sarkok finoman ugyan, de kicsit hátrafelé csúcsosodnak a csomagtartó és a lökhárító függőleges elemeihez képest, ezzel pedig rögtön eszünkbe juttatják az 1950-es és a korai ’60-as évek uszonyos csodáit.

A 8.2 literes V8-as motor 365 lóerős volt és 10 másodperc alatt gyorsult fel 0-ról 100-ra. Végsebessége 186 km/ óra, 100 kilométeren 27 literes átlagfogyasztásával pedig igen nagy étvágyú jószág volt. A ’76-ban bemutatott 7 literes változat már csak 190 lóerős volt, azonban az akkoriban jelenlévő üzemanyagválság miatt kikerülhetetlen volt a Cadillac számára a teljesítménycsökkentés. A váltó pedig mindkét motor esetében egy háromsebességes automata volt.

Az Eldorado utastere minden tekintetben fejedelmi. Olyannyira, hogy kényelemben, anyaghasználatban és a részletekre való ügyelésben simán egy ligában van egy akkori Rolls-Royce-szal. Az ülések inkább fotelekre hasonlítanak, a kényelemük pedig elsőosztályú. Méghozzá olyan szinten, hogy ebben az autóban gond nélkül le lehet vezetni egy New York-Los Angeles távolságot. A faberakás természetesen valódi, és a korhoz hűen minden ablak és mindkét külső tükör elektromos.

A műszerfal a sofőr felé fordul és minden kapcsoló úgy van elhelyezve, hogy könnyen elérhető legyen, a váltókar pedig a kormány jobboldalán kapott helyet. Az utasoldali üléssel szemben kaptak helyet a szellőzőrostélyok és egy analóg óra, ami a vezető oldaláról is könnyedén leolvasható. Az anyaghasználat mindenhol elsőrangú. Egyértelműen látszik, hogy sehol sem akartak spórolni és az volt a cél, hogy az újdonsült tulajdonos a legjobbat kapja a pénzéért. Olyan szinten kifinomult minden egyes részlet, hogy autóban ilyen ritkán látni. Még a rádió gombkapcsolóin is ott van a Cadillac emblémáján is körbefutó babérlevél, illetve több olyan elemen is különféle díszítések vannak, ahol az embernek önmagában eszébe nem jutna keresni.

1977-es Cadillac Eldorado Biarritz

Az akkori Fleetwood Broughammal és a De Ville-lel ellentétben, amelyek elérhetőek voltak a d'Elegance luxuscsomaggal, a ’71-ben bemutatott Eldorado esetében ez elmaradt. A ’76-os modellévben azonban 1964 óta először újra megjelent a feláras Biarritz csomag, amely szögletes fényszórókkal, az akkoriban még a bőrnél is drágább plüss ülésekkel és több más finomsággal kecsegtetett. (Robert De Niro pont ilyet vezetett az 1995-ös Casino című filmben.)

Az Eldorado nagyon jól rámutat arra, hogy mi a probléma a mai luxusautókkal. Amióta az a trend, hogy a különböző autós műsorok a versenypályákon produkált számok alapján rangsorolják az autókat, azóta a gyártók is ezen a vonalon akarnak elsősorban megfelelni. Annak idején a Cadillac-et sok kritika érte, amiért az európai autókhoz képest lassabban gyorsítottak fel az autói álló helyzetből százra vagy mert nem volt annyira feszes az úttartásuk. Az utolsó Cadillac, amiben még fellehető volt a márka eredeti esszenciája, a ’98 és 2004 között gyártott Seville STS/ SLS volt. Azóta a Cadillac egyre jobban próbálkozik hasonlítani az európai versenytársakra, de komoly sikert az Escalade kivételével egyik autójuk sem aratott.

1983-as Cadillac Fleetwood Brougham és Cadillac CT6

A WikiSzótár szerint a luxus definíciója a következő: „Drága javak bőséges birtoklása; a legjobb és legdrágább anyagi, illetve szellemi javak észszerű szükségletet jóval meghaladó felhalmozása, használata és élvezete, ami a legnagyobb kényelmet és élvezetet adja az embernek; fényűzés.” Lehet, hogy egy klasszikus Cadillac nem volt elég gyors a versenypályán, de kezeljük helyükön a tényeket: nem is az volt a dolga, hogy gyors legyen. Egy ilyen Cadillac dolga az volt, hogy elsőosztályú kényelmet és anyaghasználatot, vagyis luxust biztosítson. Ebben pedig éllovas volt. Egy ilyen Cadillac lényege az volt, hogy olyan méltóságteljes kényelemben lehessen vele cirkálni az országúton, mintha csak egy luxusgőzősön utazná át az ember az Atlanti-óceánt. Amerikában nem véletlenül hívják az ilyen autókat land-yacht-oknak. Ezzel ellentétben a mai értelemben vett luxus pedig szinte csak a lóerőről és a technológiáról szól. Vegyük példának a manapság nagyon divatos Tesla-t. A technológiai adottságait figyelmen kívül hagyva a Tesla egy kényelmetlen, praktikátlan, még nagy jóindulattal is éppen csak közepes anyaghasználati minőségű autó, pedig az árát tekintve luxuskategóriás. Hiszek benne, hogy még ma is lenne igény olyan tágas utastérrel megáldott luxuskategóriás szedánokra/ kupékra, amelyek a sportosság helyett csakis a kényelemet és az elsőrangú anyaghasználatot tartják szem előtt.